Robot zombi test, haldokló főnix lélek

Egyre többet gondolok arra, hogy a lelki nyomorunk, a fájdalmunk kifejezésre juttatása elpocsékolt energia. Hisz úgysem kapunk mást egy "tudom", "értem" vagy egy "nem tudok ezzel mit csinálni reakciónál... és ez valóban nem róható senki szemére, hisz nem a környezet éli meg a negatív érzelmeinket, hanem mi. Maximum csak a következményeket érzékelik. Betegség, halál, stb formájában. Viszont így is értetlenül állnak a történtek előtt, hisz az okokkal csak utólag szembesülnek. Más érzelmeit, reakcióit nem érthetjük, hisz mások szemével nem látunk. Az elmondottak végighallgatása pedig szintén nem a megtapasztalással egyenlő. 

Ebből következően mindannyian egyedül vagyunk. Magányosan küzdjük végig az életünket, függetlenül attól, hogy mennyien vannak körülöttünk. Mindenki olyannak lát minket, amire fel van készülve, amit képes kordában tartani, kontrollálni, kezelni. Sem többet sem kevesebbet. Így alapból hamis mikor azt halljuk "Ismerlek. Tudom, milyen vagy." Csak azt a részt ismerjük a másikból, amit hajlandóak vagyunk meglátni el és befogadni. Tehát nem vállalhatjuk önmagunk. Ha megpróbálnánk teljes valónk a világ, környezetünk elé tárni megkövezés, ítélkezés, nem tetszés lenne jutalomunk. Eddig is így volt, eztán is ez lesz. Ha megfeszülünk, lázadozunk, akkor is. A nagy halé a tenger, a kicsi meg egyáltalán örüljön, hogy benne élhet. Meghasonulva, helyünket nem találva, mások parancsára ugrálva létezünk. Minden napot gyomorideggel végig csinálva, már reggel az estét várva. Csak legyünk már túl rajta.

A kimondott szavaink nem azokat minősítik akiknek szánjuk őket, hanem minket. Mégis meggondolatlanul, könnyedén ejtünk ki mondatokat a szánkon, bele sem gondolva mekkorát ütnek. "Gyáva vagy", "Nincs elég kitartásod és akaraterőd", stb. Bele sem gondolunk, hogy a hallgatónak már ahhoz is akaratereje van, hogy kikeljen az ágyból és robotüzemmódban vegetálva séma szerűen végig csinálja egy-egy napját. Abba meg aztán végképp, hogy már maga a létezés is fájdalommal járhat. Nem azért mert kérte, vagy előidézte, csak szimplán mert ezt dobta a gép. Ez van.

Nem tudhatjuk, hogy a szomszéd néni milyen problémákkal, nehézségekkel küzd, csak annyit látunk, hogy mindig mosolyogva köszön. Nem tudhatjuk, milyen áldozatokra képesek az emberek, mert csak az eredményt látjuk. Nem tudhatjuk, mennyit tűr, mert csak a vulkán kitörést érzékeljük és azt, miként borít el mindent a fájdalom, düh, értetlenség, meg nem értettség érzése. Nem tudhatjuk, hányszor vágyik máshová vagy csak szimplán a hazaérkezésre, hisz sosincs a saját helyén. Nem tudhatjuk, hányszor járja a poklot, különféle okokból. Az érzést mikor már egy idegen környezetében több megnyugvást talál, mint egy ismerősnél. Nem tudhatjuk, a sötétben kapálózik, hisz mi a fényben élünk. Nem tudhatjuk milyen, mikor kevésnek érzi magát, ha nekünk mindenünk megvan amiről ő csak álmodik, és mosolyogva nézünk tükörbe. 

Minden ember, minden álarc, minden fájdalom, minden öröm más és más. Más a Pokol, más az Ördög akivel táncolunk. Más a Menny és az Angyalok ölelése. Más a csend, a hang és az ordítás. Csak annyit tehetünk, hogy ott vagyunk. Mozdulunk és segítünk ha kell. Bárhogyan is, ha tudunk. Hisz minden szavunk, cselekedetünk visszhangot ver. Mi magunk is. Kavicsok vagyunk egy tóban és hálásnak kell lennünk, ha van, aki nem hagy minket elsüllyedni önös érdek mentesen, csak azért, hogy még egy pillanatot, vagy akár egy napot is ép lélekkel vészeljünk át.

Figyelnünk kell egymásra, hogy ne csak az "előírtak" szerint tartsuk életben a másikat nap-nap után. Nem megyünk sokra az egészséges testtel, ha a lelkünk közben szép lassan meghal. A belső énünk az étellel nem sokat ér. A belső énnek valami más kell, valami olyan, amitől szárnyra kelhet, hamvaiból főnixként újjáéledhet. Ez is mindenkinél egyéni.

Mondják az okosok, hogy pozitívan kell látnunk a világot. Ez így helyes. Meg is teszünk érte mindent, de a lelket gyötrő ürességgel az ébren áthánykolódott éjszakákkal mi lesz. Mikor az kínoz már aznap, hogy nem tudjuk miként alakul a holnap? Ettől válunk isten igazából zombivá. Mikor már úgy kell a belső énnek a szárnyalás, mint sivatagban menetelőnek a víz, mert ettől nyugszik, ettől válik azzá, ami. De ha már segítségünk ajánljuk, figyelmet kell fordítanunk erre is. Hisz a lelkünk a motor, ami tovább visz, így szüksége van, törődésre, üzemanyagra ha kimerült, hogy továbbra is kormányozza testünk a monoton mindennapok gyilkos szürkeségében.