Álomvilág vs. Valóság

0-24 panaszkodások, veszekedések, testkép-önértékelési zavarok, önbizalomhiányok, negatív gondolatok hálójában élünk. Közben vadul játsszuk a mártírt, mert ki vagyunk merülve, fáradtak vagyunk, sok a munka, elmegy a pénz különböző dolgokra és nem marad. Más is ezt éli át napról napra, de az kit érdekel ugyebár.

Üres óráinkban pedig kritizálunk: Nekem nem erre van szükségem, én ezt és ezt, így és így szeretném. ÉN ÉN ÉN ÉN. Mert Ő milyen már és van egy szint, amit nem üt meg. Miért nem látja bennem azt, ami vagyok, pedig mutatom. ÉN vagyok ilyen és nem a másik....

... és persze ehhez kapcsolódóan folyamatosan környezetünket korlátozzuk, mondván: Te nem ilyen vagy, hanem olyan. Mert ÉN tudom, hogy te milyen vagy, és eddig sem voltál ilyen meg olyan, úgyhogy eztán se legyél.

Abba természetesen bele sem gondolunk, hogy egy-egy ilyen környezetünkben lévő személy miattunk olyan amilyennek látjuk, mert fontosak vagyunk neki annyira, hogy hagyja központba érezzük magunk mellette.... és szép lassan az idő teltével ebbe bele is kényelmesedünk, észrevétlenül elnyomva ezeket a személyeket, mert eddig is ezt tettük, ne is akarjanak kitörni. Fel sem tűnik, természetessé válik, hogy más szürke egér mellettünk, mert nekünk ez így pontosan, tökéletesen megfelel....
Persze, ha a szürke egérkéink "fellázadnak", meg vagyunk sértődve, nem értjük miért vannak kiborulva

Bele vagyunk pusztulva egy idealizált képbe magunkkal kapcsolatban (is), de nem teszünk azért, hogy el is érjük azt. Mert szégyelljük a külsőnket edzőteremben, finnyásak vagyunk és nem szeretjük a zöldséget. Egyszóval egyszerűen lusták vagyunk arra, hogy belevágjunk az életmódváltásba. Akár csak apróságok tekintetében is.

Eközben természetesen nagy szájjal hangoztatjuk, hogy másoknak miként és hogy kéne csinálnia a dolgait, ne fogyjál tartsad szinten a súlyodat. Neked úgyis tökéletes alakod van drágám, nem kell változtatnod semmin. Mesterfokon megy a hitegetés, miszerint: Te ilyen és olyan vagy, tökéletes álomalakú. Csakhogy megnyugtassuk a másikat, nehogy változtatni akarjon magán ezzel ,,veszélyt jelentve'' ránk.

Az éjjeleket meg végig bőgve sajnáljuk magunkat, hogy nem vagyunk xs-es méretek és nem kellünk senkinek. Mert ejj-ejj a csúnya-rossz pasik csak és kizárólag a csontkollekciókra buknak és hulljon az összes mert miattuk nem néz ránk egyetlen férfi sem.

Lehet én vagyok rosszul összerakva, de ez számomra már rögeszmés. Valakit mindenáron okolni kell azért, mert nekünk rossz. Ahelyett, hogy próbálnánk csak egy hangyalábnyit minden nap tenni magunkért. Saját önbizalmunkat növelve ezzel, mert egy idő után láthatóvá lenne a különbség.

A napok-hónapok-évek, amit karba tett kézzel és nyavalygással töltöttünk, fordíthattuk volna arra is, hogy kockánként felépítsük álomtestünk (vagy legyen szó bármiről, amit szeretnénk) és mostanra már rég elértük volna a kitűzött célt.

A pofonok és bántások, amiket kaptunk motivációként is kezelhetőek lehetnének depresszió helyet. Vagy másik oldal: Meg akarunk várni egy esetleges nagyobb traumát, hogy változásra sarkalljon?!

Mindig Te döntesz. Más hiába akar nekünk segíteni, ha a sírást választjuk, mert az könnyebb.

Ha hiszel benne teremtsd meg, ne csak a szád járjon, intézkedj a saját valóságod érdekében. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Róma sem egy nap alatt épült. Csak kezd el és csináld végig. Nem könnyű, de megéri.